Tekintsünk vissza együtt Pécsre és a 80-as évekre. - Riportok, videórészletek kétnaponta a Kertvárosi Közösségi Televízió és a Pécsi Városi Televízió 1986 és 1990 között készült műsoraiból. - Nyomj egy "Like"-ot, hogy a Facebookon is értesülj az új posztokról!
A telefonos ügyfélszolgálatok általában napjainkban sem lopják be magukat az ügyeket intézni akaró állampolgárok szívébe. Manapság, a digitális, "nyomógombos" menürendszerek korában már az a jellemző, hogy az ember órákig bolyong a menürendszer útvesztőjében, míg aztán dolgavégezetlenül kénytelen letenni a telefont. Élő embert találni bizonyos szolgáltatók telefonos ügyfélszolgálatán pedig sokszor megoldhatatlan kihívást jelent.
A 80-as években sem volt ez másként. A telefonos tudakozót ekkoriban a 09-es telefonszámon lehetett hívni. Mondom hívni, hiszen - mint a korabeli tudósításokból kiderül - ügyintézővel beszélni ebben az időszakban sokaknak nem sikerült. Pedig a dolog nem indult rosszul. 1989 júliusában ugyanis komoly fejlesztésről számolt be a megyei sajtó a tudakozó háza tájáról.
Hívja a 09-et! - Gyors, kényelmes, pontos - lehet, hogy ez a jövő útja?
Miközben odafent a fővárosban "komoly" sajtótájékoztató keretében bejelentették, amit amúgy már mindenki tudodd: szeptembertől hétszámjegyűek lesznek a budapesti telefonszámok, idelent Pécsett is történt egy aprócska változás. Igaz minden különösebb felhajtás, kamerák, mikrofonok és zavarbaejtő vendéglátás nélkül, szépen, csendben elkezdte működését a pécsi számítógépes tudakozó.
Tolnai László, az Optimum Szervezési, Számítástechnikai és Innovációs Kisszövetkezet elnöke magyarázza az újdonság lényegét:
- A berendezés segítségével a kezelők öt szempont szerint tudnak válaszolni a kérdezőknek. Újdonság, hogy a számítógép programjába az előfizetők foglalkozását is "beszerkesztettük", tehát ha valaki például arra kíváncsi, hány gyermekorvos van Pécsett, vagy hogy mi az orfűi fuvarosok telefonszáma, azt éppúgy képesek vagyunk megmondani, mint azt, hogy Komlón a Sallai utcában hány olyan villany- vagy tévészerelő lakik, akinek telefonja van.
A számítógépen egyébként közel ötszáz különféle foglalkozást tartanak nyilván. Természetesen, akárcsak korábban név és telefonszám alapján is lehet érdeklődni. A gépek kezelői - gyakorlattól függően - szinte másodpercek alatt készek a pontos válasszal. Még a nagy tömegű számváltozás sem okoz a korábbiakhoz hasonló gondokat, hiszen a komputer memóriája állandóan bővíthető.
A pécsi számítógépes tudakozó egyelőre mintegy 35-40 ezer adatot ismer. De nem lehetetlen, hogy az itteni rendszert előbb-utóbb összekötik a már működő más hasonló rendszerekkel és ebből egy országos számítógépes tudakozóhálózat is kialakítható. Egy biztos: a mikrofilmes leolvasás, az úgynevezett Minox-gépes rendszer mindenképpen a múlté. Ez persze nem jelenti azt, hogy a régi gépeket, berendezéseket, nyilvántartásokat egyből kidobják, de tény, hogy a korábbi kartotékrendszer lassan-lassan eltűnik és átadja helyét egy sokkal gyorsabb, kényelmesebb és pontosabb postai szolgáltatásnak.
Mindezt bizonyítandó végeztünk egy kísérletet:
- Halló! Tudakozó? - Szeretném megtudni, hány Bush nevű előfizetőjük van Pécsett!
- Kis türelmet kérek - hangzik a vonal másik végéről a válasz, majd kis idő múlva a végeredmény is. - Mindössze egy ilyen szerepel a nyilvántartásban, de az illető sch-val írja a nevét, nem úgy, mint az amerikai elnök.
(Dunántúli Napló - 1989. július 11.)
Jól hangzik, ugye? Pedig a számítógépes tudakozó elindítása után nem sokkal kiderült, hogy a rendszer mégsem működik olyan olajozottan, mint ahogy kellene. A következő napokban, hetekben pedig elárasztották az újságok szerkesztőségeit a tudakozóval kapcsolatos panaszok. A hurráoptimizmus tehát gyorsan elmúlt, július 22-én pedig már az alábbi cikket hozta le a megyei napilap:
A 09-es csapdája
Mindjárt elöljáróban szeretném leszögezni: senki nem biztatott, hogy a pécsi tudakozóról írjak, kiváltképp arra nem kívánt rávenni senki, hogy a 09-nek reklámot csináljak. Pont ellenkezőleg, volt aki szeretett volna lebeszélni erről, de nyilván szakmai ártalom, az újságíró nem hagyja magát! Annál is inkább, mivel nem csupán Pécsett szereltek fel korszerű, új berendezéseket, hanem korábban már másutt is. Ugyanilyen számítógépes rendszer működik például Kaposváron...
Mondom működik! Mert a pécsi sajnos nem ezt teszi. Hiába a szakemberekkel kidolgozott program, a jövőbe mutató elképzelések egész sora, a számításba apró kis hiba csúszott. Magam is tapasztaltam, és olvasóink is joggal panaszolják, hiába hívják a 09-et - a kitartóbban sokszor negyedórán, húsz-huszonöt percen át - a vonal másik végén senki nem jelentkezik.
Ebben persze semmi új nincs, hiszen így volt ez régebben is. Csakhogy, ha ez továbbra is így marad, a postának kár volt milliókat fejlesztésre költeni. Az előfizetőt várakoztatni, nem informálni, ezt eddig is tudták. Most valami mást is meg kellene tanulniuk: vállalkozni! Talán, ha többen ülnének az új készülékeknél, a felkészültebbek lennének, rugalmasabbak, és elfogadnák alapelvnek, hogy az apró fillérekből is lehetnek komoly forintok, és komolyan vennék ezt a szolgáltatást, nem esnének abba a hibába, amit - Joseph Heller világhírű regényére asszociálva - legszívesebben a 09-es csapdájának neveznénk.
(Dunántúli Napló - 1989. július 22.)
A szolgáltatás tehát a javulás helyett a romlás jeleit mutatta. Pedig a lakosság használta volna. A dolog téma volt a Városi Televízió reggeli magazinműsorában is, ahol 1989. szeptember 30-án a műsorvezető Müller István adott néhány jótanácsot az idegösszeomlás elkerülése érdekében azoknak, akik ekkortájt a telefonos tudakozóval próbálkoztak. :)
Az 50-es évek megalomán törekvései a hazai városok településszerkezetét sem hagyták érintetlenül. Ennek eredményeként jött létre Nagy-Budapest, de a vidéki nagyvárosokhoz is ekkor csatolták hozzá a környező falvakat, településeket. Magyarürög is így járt, a települést 1954-ben csatolták a baranyai megyeszékhelyhez, így tehát papíron Ürög a lüktető nagyváros részévé vált.
Papíron. Mert valójában a régi, a "falusias" állapothoz képest sok változás nem történt se itt, se Pécs többi, újdonsült külvárosában. Ezek a szocializmus évtizedei alatt jórészt hányattatott sorsú, hátrányos helyzetű részei maradtak a városnak. Az okokról pedig akkoriban is sokszor, sok helyen írt, cikkezett a korabeli sajtó. Mi most a Dunántúli Napló 1987 március 24-i számából ragadunk ki egy, a problémával foglalkozó cikkrészletet.
Pécs peremén - Hátrányos helyzetű városrészek
Pécs ugyanattól lett nagyvárossá, amitől Budapest kétmilliós metropolisszá: a felszabadulás utáni első évtizedekben a környező településeket - mindaddig önálló falvakat - közigazgatásilag hozzácsatolták. Ez azonban az illető település számára vajmi keveset jelentett azon kívül, hogy megtörtént az idők folyamán az "összeépülés" (ami Vasas és Hird esetében valószínűleg soha nem valósul meg) és hogy "városi" autóbusszal közlekedhetnek az emberek. A Pécshez csatolástól várt fejlődés, pontosabban a felzárkózás igen apró, szinte észrevétlen léptekben halad. Ezek a településrészek ma is több falusias, mint városias jelleggel rendelkeznek. Az ellátás több tényezője - mitagadás - nem jobb, mint a falvakban (ami alatt ezúttal nem csak a székhelyközségeket értjük!).
Hosszú ideig nem figyelt a város a peremekre, mintha úgy vélték volna: elég a közlekedést fejleszteni, s akkor majd minden ellátási problémát megold a belváros. Nézzük csak végig az ún. peremterületeket: rendelkezik-e közülük akár egy is az alapellátás mindegyikével az adott településrészt megillető színvonalon, illetve magasabb fokú ellátó szervezettel? Bizony, nem! Csak egy - igaz, hogy szélsőséges - példát. Annak idején hosszú vita volt azon, hogy az ún. I. kerületi rendelőintézet [ez a mai Lánc utcai Rendelőintézet, amit 1983-ban adtak át] hol épüljön meg. Sokan Meszes mellett kardoskodtak (Meszes a mai terminológia és helyzetfelmérés szerint peremterület), végül mégis majdnem a belvárosban épült meg, hihetetlen távolságra kerülve a további, távolabbi peremterületektől. De sebaj, kitűnő a közlekedés, a távolságok összezsugorodnak - szólt a magyarázat.
Ma már tudjuk: a közlekedéssel - legyen az bármennyire is jónak mondott - nem oldható meg e területek számtalan napi gondja. Rá kellett jönni arra, hogy ha egyre erőteljesebben hangoztatjuk a falvak esetében azok megtartó erejének a fontosságát, s ha lassan is, de teszünk ennek az érdekében, nem lehet figyelmen kívül hagyni a nagyváros peremterületeinek a megtartó képességét sem. Manapság előtérbe került egy új fogalom: a hátrányos helyzetű település. Vajon ugyanez a meghatározás nem érvényes pl. Pécsszabolcsra, Vasasra, Magyarürögre, Erzsébettelepre, Ledinára (hogy ne is soroljunk valamennyit, az "ős-Pécset" körülvevő városrész-gyűrű alkotóelemeinek többségét)? De bizony, érvényes!
(Dunántúli Napló - 1987. március 24.)
Az első bejátszást Magyarürög gondjairól 1984-ben készítette a Magyar Televízió, a lakók itt a 80 percenként járó buszokra, a telefon hiányára panaszkodnak, nyilvános telefonfülke ugyanis nem volt a városrészben. De gond volt a közvilágítással, a feszültségingadozással, és az orvosi ellátással is, a legközelebbi orvosi rendelő ugyanis 5 kilométerre volt.
A riport második része az 1984 és 89 közötti változásokat veszi számba. Orvosi rendelő nem lett, lett viszont nyilvános telefon. És lett új buszforduló is, amit azért építettek, hogy a csuklós buszok is meg tudjanak fordulni. Már kérdés, hogy csuklós busz változatlanul nem járt a környéken se, ami járt, az pedig ugyanúgy 1 óra 20 percenként közlekedett, mint 1984-ben.
"Ha a vezetők elé nem állna oda a fűtött autó, ami beviszi a vállalathoz, és állnának egy óra húsz percet a hideg, huzatos buszmegállóban, mit szólnának hozzá?"
tette fel a kérdést egy panaszos lakó. És volt még más is, de nem akarom az összes poént lelőni, szóval inkább jöjjön is a riport.
Temesvár után a magyar vidéki városok közül Pozsonyban, Aradon és Pécsen létesült először távbeszélő házózat, s hogy Pécs városa az elsők között szerepelt, azt két kiváló fiának, Koharits N. Jánosnak és Vécsey Istvánnak köszönheti.
Koharits N. János (1854-1923)
Koharits N. János (1854-1923) a Pécsi Központi Takarékpénztár akkori főkönyvelője régi túrmezei nemesi családból származott. Pontos és lelkiismeretes tisztviselő volt, aki szép fizetésén felül tekintélyes magánvagyonnal is rendelkezett,mégis teljesen elszegényedve halt meg. Volt ugyanis egy szenvedélye: a műszaki dolgok rajongásig menő szeretete. Dinamókat épített, fényképezett, hegedűket gyártott és finom szövésű orvosi kesztyűket készített. A pécsi iparkiállításon ő vezette be a villanyvilágítást, és a Katolikus Legényegyletnek az üszögi erdőben tartott majálisán százhúsz bunzen-lámpával, a saját költségén, fényes kivilágítást rendezett.
A pécsi távbeszélő hálózat megteremtésében Koharits hűséges munkatársa Vécsey István, az akkori pécsi postafőnök, hasonlóképpen érdekes egyéniség volt. Ifjúságát, mint egy távírógyár tisztviselője, Olaszországban töltötte és évek hosszú során át a távbeszélő tökéletesítésén dolgozott.
A két jóbarát - mert talán mondani sem kell, hogy a két ezermestert szoros barátság fűzte össze - a Puskás testvérek sikerén felbuzdulva elhatározta a pécsi távbeszélő hálózat létesítését.
A minisztérium engedélyét Koharits aránylag könnyen megszerezte, az induláshoz szükséges tíz (!) előfizetőt viszont csak nagy nehezen sikerült összeszednie, még annak ellenére is, hogy a város akkori polgármestere, Aidinger János a kezdeményezést teljes erejéből támogatta. A távbeszélő hálózat létesítésénél Koharits csakis a közületekre és a nagy cégekre számíthatott, így elsősorban náluk kopogtatott az ötletével.
Az önkormányzat végül a budai, a siklósi és a szigeti külvárosi vámházakban, Dr. Czirer városi orvosnál, a városi és a budai külvárosi rendőrségen szereltetett fel távbeszélő állomásokat, összesen hatot. A hálózathoz ezeken kívül még a Zsolnay, a Littke és az Auber cégek, valamint a vármegye csatlakozott egy-egy távbeszélő állomással, s így - meglévén a megkívánt tíz előfizető -, lehetővé vált, hogy Koharits 1885. október elsején a távbeszélő hálózatot átadhatta a forgalomnak.
A korabeli sajtó élénk figyelemmel kísérte a vállalkozás sorsát, a város közönségét buzdította a belépésre, és a fejleményekről is időről időre beszámolt. Az újságokból tudjuk meg, hogy a kezdetben mutatkozó bizalmatlanság lassanként eltűnt, sőt, a Fünfkirchner Zeitung 1885. november 15-i számában már a hálózat bővítéséről számol be:
"Amint értesülünk, városunkban a telefon mind nagyobb tért hódít, úgyannyira, hogy a vállalkozók deficitje teljesen kizártnak tekinthető. Roppant érdekes a telefonállomást például a távíróhivatalban megfigyelni munka közben. Most ad fel Zsolnay távbeszélőn a távíró hivatalnak egy táviratot, amelyet azonnal leírnak, és percek alatt továbbítanak. Már tíz perc múlva, ha a címzettnek Budapesten vagy Bécsben szintén van telefonja, rendelkezni tud, a válasz megérkezhet és a feladó ennek birtokába juthat."
A telefonközpont az akkori Gyár (a mai Várady Antal) utca 6. számú házban, az utcai sarokszobában volt elhelyezve. Az 50-es kapcsolószekrényt Neuhold János (1840-1904) budapesti elektrotechnikai vállalata szállította, tiszta magyar munka és korának legmodernebb szerkezete volt. A távbeszélő készülékeket, melynek mikrofonja Vécsey-féle szabadalom volt, szintén Neuhold gyártotta.
Neuhold János (1840-1904)
A távbeszélő hálózatról a Fünfkirchner Zeitung 1885. július 16-án a következőképpen számol be:
"Alkalmunk volt egy előfizetőtől a központtal beszélgetni és a készülék kiválóságáról meggyőződni. A hivatalos helyiségben az íróasztal mellett van a falon elhelyezve egy cca. 1/2 méter hosszú és 1/4 méter széles Vécsey-féle készülék. A beszélgetés bevezetésére a készülék közepén elhelyezett jelzőgomb szolgál, és a másik állomáson egy erős jelzőkészülék hangja hallik. Az így figyelmeztetett a készülékhez siet, a két hallgatót a fülére illeszti, és máris megkezdődhetik a beszélgetés, miután a beszélőcsésze a készülék által eltakart szénlemezzel érintkezésbe kerül. Szavaink rezgéseit a hallgató füléhez vezeti az összes jellegzetességeivel, és mi minden hangszínt a legtökéletesebben hallunk, minthogyha a beszélő közvetlen mellettünk állna. A bérlet havonta 9 forintba kerül, ami tekintettel arra, hogy a készülék és a berendezés cca. 180-200 forintba kerül, nem tűnik túl magasnak. A telefon fejlődése most már csak a város lakosainak áldozatkészségétől függ."
A Gyár utcai központból ágaztak a városba szerteszét a távbeszélő vezetékek, melyek a házat homlokfalába 5-6 méter magasan bevert tartóvasakra voltak felszerelve. Ezekre a tartóvasakra annyi Zsolnay-féle porcelán csészét húztak, amennyire a vonalak száma miatt éppen szükség volt, de legfeljebb tizenkettőt. Zsolnay ekkor már rendszeresen gyártott porcelán szigetelőket, sőt 1885-től a magyar állam szerződéses szállítója is volt.
A vezetékek a város belterületén, illetőleg a főútvonalakon, a házak magasságának megfelelően, 5-6 méter magasan voltak ugyan, de a mellékutcákon néhol már csak 3 méter magasan húzódtak, úgy, hogy a szénásszekerek mindig galibát okoztak. Annál is inkább, mert a vezetékek zeg-zugosan, egyik oldalról a másikra, a szükségnek, illetőleg az előfizetők házainak megfelelően szeszélyes kígyóvonalakban húzódtak.
A vezeték egyszeres volt, földvezetéssel. Ezeket Koharits két műszerésszel szerelte fel, s ugyancsak ők hárították el a vonalzavarokat is. Egy hosszú létra és egy pózna volt a felszerelésük, s érintkezés esetén ezzel a póznával egyengették ki az összegabalyodott vezetékeket. Hófúvás vagy vihar után mindig megjelentek "műszereikkel" a város utcáin, s ezáltal a századvégi Pécs jellegzetes alakjaivá váltak.
A 7 órától 21 óráig tartó távbeszélő szolgálatot felváltva két telefonos kisasszony látta el, a váltás 13 órakor volt. A kezdeti időszakban naponta mindössze 80-100 kapcsolásuk volt. A felek hívása ekkoriban még névvel történt, s mivel azonos nevűek nemigen voltak, téves kapcsolás a legritkább esetben fordult elő. A távbeszélő előfizetők névjegyzékét időközönként sokszorosították, s új előfizető belépése esetén a központ felcsengette az összes régi előfizetőt, megkérve őket, hogy az új előfizető nevét jegyezzék fel a náluk lévő névjegyzékbe.
Három nyilvános távbeszélő állomás is volt a városban: az egyik a Jeszenszky-trafik helyén, a másik a vasúti trafikban, a harmadik pedig a mostani Búza téren. A trafikosok 10 krajcár díjat szedtek az onnan folytatott telefonbeszélgetésekért. A távbeszélő készülék előfizetési díja a budapesti 180 forinttal szemben Pécsen mindössze 72 forint volt.
A telefonszolgáltatás tehát Pécsen a századfordulóig folyamatosan fejlődött. A korabeli adatok szerint 1887-ben 43, 1893-ban 100, 1900-ban pedig már 131 volt a távbeszélő előfizetők száma.
1900. március 25-én a pécsi távbeszélő hálózat állami kezelésbe került. A kezelőnőket postaszolgálatba átvették, sőt a létszámukat is növelték eggyel, ugyanis a forgalom időközben annyira megnövekedett - napi 300-400 kapcsolás -, hogy azt egy munkaerő egyedül már nem tudta ellátni. 1905-ben a szolgáltatás már reggel 7-től éjfélig állt a telefonálók rendelkezésére, az előfizetők száma ekkoriban 370 fő volt, ebből 71 fő volt magánelőfizető, a többi intézmény, iskola, hivatal, üzlet.
Az első pécsi telefonközpont emléktáblája a Várady Antal utca 6-os számú ház falán
És akkor a régmúltból térjünk vissza a közelmúlt eseményeihez. A téma ismét a telefonhelyzet, ami a 80-as évek végére kritikussá vált nem csak a városban, hanem az egész országban. Most ismét a megrongált, nem működő nyilvános telefonfülkék kerültek terítékre. A város 290 nyilvános telefonfülkéjének állapotáról régi ismerősünk, Gál Béla, a Pécsi Távközlési Üzem vezetője adott felvilágosítást.
Jó estét Kertváros! (Kertvárosi Közösségi Televízió - 1988.06.06.)
De volt még más is. A posta 1988-ban a több éve (esetleg tizensok éve) telefonra váró lakóknak a bekötés helyett egy adatszolgáltatásra felhívó levelet küldött. Minderre Gál elvtárs szerint azért volt szükség, mert a rengeteg igénylő már a névazonosságok miatt kezelhetetlenné kezdett válni a Posta számára, ezért kellett az igénylőknek a személyi számukat is megadni a telefonigénylési kérelmük mellé. Továbbá voltak, akik az igénylés beadása óta már rég elköltöztek, meghaltak, de volt olyan is, aki a névazonosságot kihasználva a halott rokona nevében kért telefonáthelyezést. A telefonra várókat egyébként most már 1992-es időponttal riogatták az illetékesek. Szóval volt gond bőven, a helyzetről Szűcs Imre kérdezte Gál Bélát.
Jó estét Kertváros! (Kertvárosi Közösségi Televízió - 1988.06.06.)
Magyarországon napjainkban száz lakosra 28 vezetékes fővonal és 117 mobil-előfizetés jut, a telekommunikáció a mindennapjaink elválaszthatatlan része. 30 éve azonban még egészen más volt a helyzet.
1986-ban az országban száz lakosra 8 telefonvonal jutott, az átlagos várakozási idő "mezei" telefonigénylőknél 16 év (!) volt. Ez a helyzet pedig sokak számára kilátástalannak tűnt. Tovább bonyolította a helyzetet a telefonáthelyezések ügye, ugyanis egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy ha valaki költözött, akkor - hiába volt a régi lakásában telefon - az új lakásban is kapott telefonkészüléket.
De a nyilvános telefonfülkék terén sem volt jobb a helyzet, gyerekkorunkból még sokan emlékezhetünk a telefonfülkék előtti sorbaállásra, az elnyelt aprópénzre, a nem működő fülkés telefonokra. De ha volt fülke is, meg működő telefon is, még akkor sem biztos, hogy azonnal kaptunk vonalat.
Pécsen a 80-as évek közepére olyan fokú kapacitáshiány lépett fel, hogy Kertvárosban a Németh László utcában a Posta kénytelen volt egy 1000 vonal kapacitású konténerközpontot üzembe helyezni. Ezeket a központokat a BHG Híradástechnikai Vállalat gyártotta, és a vidéki nagyvárosok mellett Budapest több kerületében is megtalálhatóak voltak. Nagy előnyük volt, hogy szinte bárhol, "a szabad ég alatt" telepítve rövid időn belül működőképesek voltak, így gyorsan lehetett a segítségükkel megoldani az "átmeneti tűzoltást". A pécsi konténerközpontot véglegesen csak az 1990-re megépült kertvárosi távbeszélőközpont váltotta ki.
Az elmaradott nyilvános telefonhálózat mellett több, gyakran azzal párhuzamos nyomvonalon futó, és annál sokkal fejlettebb zártkörű hálózat épült ki a magas rangú párt, állami, tanácsi és vállalati vezetőket kiszolgáló un. K-vonal. De külön vonala volt a vasútnak, az olajiparnak, az árvízvédelemnek és a munkásőrségnek is. 1985-ben a különhálózatokban telepített kábelek hossza megegyezett a nyilvános távbeszélő hálózat kábeleinek hosszával.
Kertvárosban egyébként 1986 elején 2811 lakónak volt telefonja, a várakozók száma a városrészben 4022, a nyilvános telefonfülkék száma 32 volt. (A teljes városra vonatkozóan nagyjából 11 ezer ember várt telefonkészülékre, 35%-uk már több, mint tíz éve adta be az igénylését.) Ilyen körülmények között tartottak 1986 márciusában fórumot a Közösségi Televízióban, ahol a nézői kérdésekre a Magyar Posta pécsi vezetői válaszoltak. A fórum a következő bevezető kisfilmmel indult:
Az ez után következő beszélgetés viszonylag hosszú volt, ezért csak részleteket fogok közölni belőle. A nézői kérdésekre való válaszadáskor a showt egyértelműen Gál Béla, Pécs város távközlési üzemvezetője vitte el. Az alábbi részletből megtudjuk, hogy aki a Kertvárosban egyáltalán talál bármilyen telefonfülkét, az már szerencsés, mert az újonnan kiépült lakótelepi részeken (a jelenlegi Tildy Zoltán utca környéke és a Malomvölgyi út környéke) valamit Málom területén egyáltalán nincs még telefonfülke sem.
Egy rövid szünet után záporoztak tovább a kérdések. Gál elvtárs most kezd igazán belejönni a dologba, az alábbi blokkban - nyilván egy alapos felkészülés után - fejből nyomja, hogy melyik kertvárosi utcában pontosan hány ember vár telefonra. :) De ebben a részben kiderül az is, milyen sorrendben, milyen szempontok alapján kaphattak telefont a várakozók.
A végére pedig jöjjön Petike Józsefné, aki 1986-ban már évtizedes harcát vívta a Postával a telefonigénylése ügyében. Gál elvtárs természetesen ebből a témából is példásan felkészült.
"Ő egy elég peches ember, a Petike Józsefné elvtársnő, de én bízom abban, hogy előbb-utóbb megoldódik az ő távbeszélő-kérelme, és én még egyszer szíves elnézését kérem, de nem tehetünk róla, hogy amikor van vödör, akkor nincs víz. Gondolom tetszik ismerni..." zárja sanda mosollyal az arcán a mondandóját Petike Józsefné ügyében a város mókás távközlési üzemvezetője.
Pécsen a 80-as évek közepére olyan fokú kapacitáshiány lépett fel, hogy Kertvárosban a Németh László utcában a Posta kénytelen volt egy 1000 vonal kapacitású konténerközpontot üzembe helyezni. Ezeket a központokat a BHG Híradástechnikai Vállalat gyártotta, és a vidéki nagyvárosok mellett Budapest több kerületében is megtalálhatóak voltak. Nagy előnyük volt, hogy szinte bárhol, "a szabad ég alatt" telepítve rövid időn belül működőképesek voltak, így gyorsan lehetett a segítségükkel megoldani az "átmeneti tűzoltást". A pécsi konténerközpontot véglegesen csak az 1990-re megépült 