Temesvár után a magyar vidéki városok közül Pozsonyban, Aradon és Pécsen létesült először távbeszélő házózat, s hogy Pécs városa az elsők között szerepelt, azt két kiváló fiának, Koharits N. Jánosnak és Vécsey Istvánnak köszönheti.
Koharits N. János (1854-1923)
Koharits N. János (1854-1923) a Pécsi Központi Takarékpénztár akkori főkönyvelője régi túrmezei nemesi családból származott. Pontos és lelkiismeretes tisztviselő volt, aki szép fizetésén felül tekintélyes magánvagyonnal is rendelkezett,mégis teljesen elszegényedve halt meg. Volt ugyanis egy szenvedélye: a műszaki dolgok rajongásig menő szeretete. Dinamókat épített, fényképezett, hegedűket gyártott és finom szövésű orvosi kesztyűket készített. A pécsi iparkiállításon ő vezette be a villanyvilágítást, és a Katolikus Legényegyletnek az üszögi erdőben tartott majálisán százhúsz bunzen-lámpával, a saját költségén, fényes kivilágítást rendezett.
A pécsi távbeszélő hálózat megteremtésében Koharits hűséges munkatársa Vécsey István, az akkori pécsi postafőnök, hasonlóképpen érdekes egyéniség volt. Ifjúságát, mint egy távírógyár tisztviselője, Olaszországban töltötte és évek hosszú során át a távbeszélő tökéletesítésén dolgozott.
A két jóbarát - mert talán mondani sem kell, hogy a két ezermestert szoros barátság fűzte össze - a Puskás testvérek sikerén felbuzdulva elhatározta a pécsi távbeszélő hálózat létesítését.
A minisztérium engedélyét Koharits aránylag könnyen megszerezte, az induláshoz szükséges tíz (!) előfizetőt viszont csak nagy nehezen sikerült összeszednie, még annak ellenére is, hogy a város akkori polgármestere, Aidinger János a kezdeményezést teljes erejéből támogatta. A távbeszélő hálózat létesítésénél Koharits csakis a közületekre és a nagy cégekre számíthatott, így elsősorban náluk kopogtatott az ötletével.
Az önkormányzat végül a budai, a siklósi és a szigeti külvárosi vámházakban, Dr. Czirer városi orvosnál, a városi és a budai külvárosi rendőrségen szereltetett fel távbeszélő állomásokat, összesen hatot. A hálózathoz ezeken kívül még a Zsolnay, a Littke és az Auber cégek, valamint a vármegye csatlakozott egy-egy távbeszélő állomással, s így - meglévén a megkívánt tíz előfizető -, lehetővé vált, hogy Koharits 1885. október elsején a távbeszélő hálózatot átadhatta a forgalomnak.
A korabeli sajtó élénk figyelemmel kísérte a vállalkozás sorsát, a város közönségét buzdította a belépésre, és a fejleményekről is időről időre beszámolt. Az újságokból tudjuk meg, hogy a kezdetben mutatkozó bizalmatlanság lassanként eltűnt, sőt, a Fünfkirchner Zeitung 1885. november 15-i számában már a hálózat bővítéséről számol be:
"Amint értesülünk, városunkban a telefon mind nagyobb tért hódít, úgyannyira, hogy a vállalkozók deficitje teljesen kizártnak tekinthető. Roppant érdekes a telefonállomást például a távíróhivatalban megfigyelni munka közben. Most ad fel Zsolnay távbeszélőn a távíró hivatalnak egy táviratot, amelyet azonnal leírnak, és percek alatt továbbítanak. Már tíz perc múlva, ha a címzettnek Budapesten vagy Bécsben szintén van telefonja, rendelkezni tud, a válasz megérkezhet és a feladó ennek birtokába juthat."
A telefonközpont az akkori Gyár (a mai Várady Antal) utca 6. számú házban, az utcai sarokszobában volt elhelyezve. Az 50-es kapcsolószekrényt Neuhold János (1840-1904) budapesti elektrotechnikai vállalata szállította, tiszta magyar munka és korának legmodernebb szerkezete volt. A távbeszélő készülékeket, melynek mikrofonja Vécsey-féle szabadalom volt, szintén Neuhold gyártotta.
Neuhold János (1840-1904)
A távbeszélő hálózatról a Fünfkirchner Zeitung 1885. július 16-án a következőképpen számol be:
"Alkalmunk volt egy előfizetőtől a központtal beszélgetni és a készülék kiválóságáról meggyőződni. A hivatalos helyiségben az íróasztal mellett van a falon elhelyezve egy cca. 1/2 méter hosszú és 1/4 méter széles Vécsey-féle készülék. A beszélgetés bevezetésére a készülék közepén elhelyezett jelzőgomb szolgál, és a másik állomáson egy erős jelzőkészülék hangja hallik. Az így figyelmeztetett a készülékhez siet, a két hallgatót a fülére illeszti, és máris megkezdődhetik a beszélgetés, miután a beszélőcsésze a készülék által eltakart szénlemezzel érintkezésbe kerül. Szavaink rezgéseit a hallgató füléhez vezeti az összes jellegzetességeivel, és mi minden hangszínt a legtökéletesebben hallunk, minthogyha a beszélő közvetlen mellettünk állna. A bérlet havonta 9 forintba kerül, ami tekintettel arra, hogy a készülék és a berendezés cca. 180-200 forintba kerül, nem tűnik túl magasnak. A telefon fejlődése most már csak a város lakosainak áldozatkészségétől függ."
A Gyár utcai központból ágaztak a városba szerteszét a távbeszélő vezetékek, melyek a házat homlokfalába 5-6 méter magasan bevert tartóvasakra voltak felszerelve. Ezekre a tartóvasakra annyi Zsolnay-féle porcelán csészét húztak, amennyire a vonalak száma miatt éppen szükség volt, de legfeljebb tizenkettőt. Zsolnay ekkor már rendszeresen gyártott porcelán szigetelőket, sőt 1885-től a magyar állam szerződéses szállítója is volt.
A vezetékek a város belterületén, illetőleg a főútvonalakon, a házak magasságának megfelelően, 5-6 méter magasan voltak ugyan, de a mellékutcákon néhol már csak 3 méter magasan húzódtak, úgy, hogy a szénásszekerek mindig galibát okoztak. Annál is inkább, mert a vezetékek zeg-zugosan, egyik oldalról a másikra, a szükségnek, illetőleg az előfizetők házainak megfelelően szeszélyes kígyóvonalakban húzódtak.
A vezeték egyszeres volt, földvezetéssel. Ezeket Koharits két műszerésszel szerelte fel, s ugyancsak ők hárították el a vonalzavarokat is. Egy hosszú létra és egy pózna volt a felszerelésük, s érintkezés esetén ezzel a póznával egyengették ki az összegabalyodott vezetékeket. Hófúvás vagy vihar után mindig megjelentek "műszereikkel" a város utcáin, s ezáltal a századvégi Pécs jellegzetes alakjaivá váltak.
A 7 órától 21 óráig tartó távbeszélő szolgálatot felváltva két telefonos kisasszony látta el, a váltás 13 órakor volt. A kezdeti időszakban naponta mindössze 80-100 kapcsolásuk volt. A felek hívása ekkoriban még névvel történt, s mivel azonos nevűek nemigen voltak, téves kapcsolás a legritkább esetben fordult elő. A távbeszélő előfizetők névjegyzékét időközönként sokszorosították, s új előfizető belépése esetén a központ felcsengette az összes régi előfizetőt, megkérve őket, hogy az új előfizető nevét jegyezzék fel a náluk lévő névjegyzékbe.
Három nyilvános távbeszélő állomás is volt a városban: az egyik a Jeszenszky-trafik helyén, a másik a vasúti trafikban, a harmadik pedig a mostani Búza téren. A trafikosok 10 krajcár díjat szedtek az onnan folytatott telefonbeszélgetésekért. A távbeszélő készülék előfizetési díja a budapesti 180 forinttal szemben Pécsen mindössze 72 forint volt.
A telefonszolgáltatás tehát Pécsen a századfordulóig folyamatosan fejlődött. A korabeli adatok szerint 1887-ben 43, 1893-ban 100, 1900-ban pedig már 131 volt a távbeszélő előfizetők száma.
1900. március 25-én a pécsi távbeszélő hálózat állami kezelésbe került. A kezelőnőket postaszolgálatba átvették, sőt a létszámukat is növelték eggyel, ugyanis a forgalom időközben annyira megnövekedett - napi 300-400 kapcsolás -, hogy azt egy munkaerő egyedül már nem tudta ellátni. 1905-ben a szolgáltatás már reggel 7-től éjfélig állt a telefonálók rendelkezésére, az előfizetők száma ekkoriban 370 fő volt, ebből 71 fő volt magánelőfizető, a többi intézmény, iskola, hivatal, üzlet.
Az első pécsi telefonközpont emléktáblája a Várady Antal utca 6-os számú ház falán
És akkor a régmúltból térjünk vissza a közelmúlt eseményeihez. A téma ismét a telefonhelyzet, ami a 80-as évek végére kritikussá vált nem csak a városban, hanem az egész országban. Most ismét a megrongált, nem működő nyilvános telefonfülkék kerültek terítékre. A város 290 nyilvános telefonfülkéjének állapotáról régi ismerősünk, Gál Béla, a Pécsi Távközlési Üzem vezetője adott felvilágosítást.
Jó estét Kertváros! (Kertvárosi Közösségi Televízió - 1988.06.06.)
De volt még más is. A posta 1988-ban a több éve (esetleg tizensok éve) telefonra váró lakóknak a bekötés helyett egy adatszolgáltatásra felhívó levelet küldött. Minderre Gál elvtárs szerint azért volt szükség, mert a rengeteg igénylő már a névazonosságok miatt kezelhetetlenné kezdett válni a Posta számára, ezért kellett az igénylőknek a személyi számukat is megadni a telefonigénylési kérelmük mellé. Továbbá voltak, akik az igénylés beadása óta már rég elköltöztek, meghaltak, de volt olyan is, aki a névazonosságot kihasználva a halott rokona nevében kért telefonáthelyezést. A telefonra várókat egyébként most már 1992-es időponttal riogatták az illetékesek. Szóval volt gond bőven, a helyzetről Szűcs Imre kérdezte Gál Bélát.
Jó estét Kertváros! (Kertvárosi Közösségi Televízió - 1988.06.06.)