Katona Ágnes és Németh Károly neve ismerősen csenghet mind az egykori kertvárosi tévénézők, mind a Pécsi Stúdió Blog jelenkori olvasói számára. Hosszú évekig ők voltak a Lvov-Kertvárosi Közösségi Televízió házigazdái, műsorvezetőként kéthetente, ismerősként kopogtak be a kertvárosi lakásokba. 25 év múltán egy márciusi délutánon újra egy asztalnál ültek, és meséltek. Meséltek a 80-as évekről, a Közösségi Televíziónál eltöltött időszakról, a műsorkészítésről, az adásokról, az emlékeikről. A Pécsi Stúdió Blogon most ezt az interjút olvashatjátok.
(Az interjú Pécsett, a Lauber Dezső Sportcsarnokban készült, a fényképeket Kilár Levente készítette.)
Kezdésként egy gyors bemutatkozást kérnék. Mivel foglalkoztak a Közösségi Televízió előtt, honnak vezetett az út a Nevelési Központig?
K.Á.: 1976-ban kerültem Pécsre, a Színház és Filmművészeti Főiskola színész szakán végeztem, majd a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződtem. 1976-83-ig színészként működtem közre a városban és a színházban. 1983-ban hagytam ott a színházat és mentem a Nevelési Központba, és innen vezetett az út a Kábeltévéhez, de nem ’82-től, hanem ’84-től.
N.K.: Én ’82-ben kerültem Pécsre kosárlabdázóként, de én már úgy választottam a várost amikor Pestről eljöttem, hogy olyan helyre kerüljek, ahol működőképes rádió van, tekintettel arra, hogy én már a sportpályafutásom alatt is tevékenykedtem Budapesten a Magyar Rádiónál sporttudósítóként. Amikor Pécsre kerültem, akkor gyakorlatilag a Magyar Rádió Pécsi Körzeti Stúdiójában – nem főállásban, mert az a kosárlabda volt, de – ugyanazt a munkát végeztem, amit a többiek.
Hogyan emlékeznek a Közösségi Televízió indulására?
K.Á.: 1984-ben alakult meg a kábeltelevíziós munkabizottság az MTV Műsorigazgatósága keretében, és akkor fogalmazódott meg igazán az igény, hogy jöjjenek létre az országban különböző helyeken, különböző városokban kábeltelevíziók. Ennek azonban ’79 óta van története. Az első kísérleti adások ekkor indultak Uránvárosban, majd 1981-82-ben kezdett el az MTV is foglalkozni a KTV kérdésével, aki a Pécsi Körzeti Stúdiót kérte fel az előkészítő munkálatokra. Ekkor a Pécsi Stúdió vállalta a műsorkoncepció kidolgozását, a helyet pedig a Nevelési Központ adta.
A kezdetektől Önök voltak az adások házigazdái?
K.Á.: Nem. A kezdetekben az MTV Pécsi Stúdió adta a műsorvezetőt is. Füzes János volt, aki vezette a műsorokat, és még egy-két ember onnan. Én úgy csöppentem be mellé, mint Pilátus a credóba, fogalmam nem volt arról, hogy milyen a műsorvezetés, tehát hogy például hogy kell híreket olvasni. Egy színész egészen máshogy beszél, mint ahogy egy televíziós.
N.K.: János volt az összekötő tulajdonképpen, tehát ő volt az, akit Békés Sándor, az MTV akkori stúdióvezetője delegált ebbe a projektbe. Ő volt a szakmai mentora ennek az egésznek.
Hogy alakult, hogy mégis csak Önök lettek a házigazdák hosszú évekig?
N.K.: A Jóisten tudja. :)
K.Á.: Semmi ilyen „casting” nem volt. Egyszerűen jó volt oda egyszer csak beülni és beszélgetni, együtt lenni, de hát Charlie-nak (Németh Károly) ott volt a rádiós múltja, ami azért elég erősen feljogosította arra, hogy ő egy ilyen műsorban részt vegyen. Én meg ilyen kezdő amatőrként, a színészi ambícióimat kicsit továbbvíve kerültem mellé.
Éreztek a 80-as években valamiféle nyomásgyakorlást a szerkesztőségi munkával kapcsolatban?
N.K.: Direkt nyomásgyakorlást nem éreztünk. Tehát mi azt soha nem éreztük, hogy valamiféle presszúra volna irányunkban, akár a műsorszerkesztési elvekre, akár a képi megjelenítésre vonatkozóan. Ez a 80-as évek vége már, akkor azért már egy felpuhult történet volt ez. És hát nem nagyon hittek abban az akkori kormány- és pártvezetők, hogy befolyásoló tényező lehet egy ilyen televízió. Az más kérdés, hogy az volt.
K.Á.: Hozzátartozik a dologhoz, hogy amikor az MTV körzeti stúdiója regionális stúdióvá vált, akkor ők átmenetileg kiszálltak a kábeltévézésből. Illetve volt egy olyan időszaka is a televíziónak, amikor az MTV a várospolitikai dolgokért feleltek, mi pedig a kulturális dolgokért és minden másért.
Hogy emlékeznek az első adásokra, hogy rezonáltak a nézők? Károly említette, hogy a KTV befolyásoló tényező volt.
N.K.: Egy idő után. Az eleje az a tipikus pionír-korszak volt. Nem szólt másról a dolog, mint hogy kell csinálni egy televíziót a semmiből. És ezt a szó szoros értelmében kell érteni, hogy a semmiből. Én már 1987-88-tól kezdve a TV-Híradó dél-dunántúli tudósítója is voltam, akkor mi még filmre dolgoztunk, amit aztán vonattal küldtünk fel Budapestre. Technikailag akkor ilyen időket éltünk. És volt néhány eszköz, ami a Nevelési Központ audiovizuális műhelyének a birtokában volt. Ez adta az alapot, azonban ez a technika nem volt rendszerbe állítva. Rendszerbe állítani a mi műszakijainknak kellett ezt úgy, hogy ez egy működő televízió legyen. És hát nem utolsó sorban meg kellett csinálni egy olyan műsorstruktúrát, ami előtte soha, sehol nem volt. Szóval ezért mondom, hogy ez tipikusan az úttörő-időszak volt.
K.Á.: És ha gyorsan rövidre akarom zárni, akkor tulajdonképpen ez jelentette a végét is, ez a technikai örök bizonytalanság, változás, hiányosság. Valahol ez jelentette a végét is ennek a Közösségi Televíziónak.
N.K.: Ahhoz, hogy ez valóban profi televízióként tudjon működni, ebbe nagyon sok pénzt bele kellett volna ölni. Már akkor is. És hát ez nem volt senkinek. Meg talán a szándék is hiányzott…
1987-ben születtek tervek arra is, hogy a televízió vételkörzetét az egész városra kiterjesszék. Le is ment egy városi szinten fogható kísérleti adás.
K.Á.: Ez egy körülbelül öt órás, monstre adás volt, amivel be akartuk bizonyítani, hogy mi ki tudunk lépni a Kertvárosból a városba.
N.K.: A dolog előzménye az volt, hogy minket elkezdtek az emberek nézni. Nem voltak kereskedelmi televíziók, nem volt konkurencia, de ezzel együtt a városrészben jórészt azonos problémákkal küzdő, azonos szemléletű emberek éltek, akik valóban közösséget tudtak alkotni. Tehát nagyon hamar elkezdtek minket nézni, és én döbbenten szoktam tapasztalni azt, hogy napjainkban találkozom olyanokkal, akik fölhozzák példának, hogy „jaj, mert emlékszel, annak idején…” Pláne most, hogy a könyvtár elkezdte felrakni a régi adásokat, most már szinte minden héten kapok telefont, hogy „jaj, láttalak…”. Mondom, „gyerekek, sajnos én is.” :) Szóval visszatérve, a dolognak az volt a lényege, hogy elkezdtek minket nézni, volt egy közösségformáló televízió, és akik ebből kimaradtak, a város többi része, ők elkezdtek irigykedni, mert hallani hallották, hogy Kertvárosban valami van, de ők ezt nem látták. Innen merült fel az igény, hogy akkor legyen városi.
Milyen volt a kertvárosiak reakciója? Megállították önöket az utcán a nézők a problémáikkal?
N.K.: Ez egy abszolút interaktív televízió volt, komoly telefonos ügyelet volt az adások alatt. Ilyen rendszeresen volt. Egyrészt mindenki ismert minket, akárhova elmentünk forgatni, ott már mindenki úgy fogadott minket, hogy tudták, hogy kiről van szó. És ebből fakadt, hogy aztán utána az ABC-ben is odajöttek. Akkor én a Lila ABC-nél laktam, ami akkor egy nagyon kiemelt kereskedelmi egység volt. Én oda ahányszor lementem, mindig elkaptak, és mindig jöttek valamivel, hogy ez így de jó lenne, tudunk-e segíteni. De maga az adás is olyan volt, hogy abszolút interaktív módon be lehetett telefonálni, és mi azt le is reagáltuk rögtön.
K.Á.: Mentünk zebrát festeni. Igényként jelentkezett, hogy a Németh László utcai iskola mellett nem volt zebra, a gyerekeknek életveszélyes volt ott közlekedni. És a Dunántúli Naplóban jelent meg egy cikk, hogy a Kertvárosi televízió bemondónője kijelentette azt, hogy „mi majd fölfestjük”. Hát kimentünk. Festékkel, sablonokkal. Felfesteni persze hivatalosan mi nem festhettük fel, de végül sikerült azt elérnünk, hogy két hét múlva ott volt a zebra.
N.K.: Mi ezt abszolút kötelességünknek éreztük. Akik hozzánk bekopogtattak a problémáikkal, azoknak mi megpróbáltunk utána járni, és megpróbáltuk elintézni. Tehát ez ilyen szempontból szolgáltatás volt.
K.Á.: A Közösségi Televízió név nem egy álca volt, ez az intézmény valóban így működött.
Mi volt a helyzet a munkatársakkal? Velük is hasonlóan jó közösség alakult ki?
N.K.: Persze, ezt a munkát sehogy máshogy nem lehetett megcsinálni, csak úgy, ha egy valódi közösség dolgozott rajta. És tényleg senkinek nem derogált megfogni akármit és arrébb vinni, akár egy lámpát, akár egy kábelt.
Beszéljünk egy kicsit a technikáról.
K.Á.: Arra emlékszem, hogy annyira meleg volt a stúdióban, hogy volt olyan, hogy az operatőr lába alatt lavór volt, és vízben volt a lába, mert borzasztó meleg volt a stúdióban. Alacsony volt a helyiség.
N.K.: A U-Matic technika olyan volt, hogy volt egy bőröndnyi nagyságú táska, ezt föl kellett venni valakinek, és volt egy kamera, de az is szép, termetes. Ha két ember kiment forgatni, akkor az teljesen természetes munkamegosztás volt, hogy a nagy ládát vagy az Ágnes, vagy én vittük, az operatőr meg dolgozott, és össze voltunk kötve a kanóccal. Volt olyan időszak, amikor kettő ilyen U-Matic szettel dolgoztunk, ezekkel készültek a kinti felvételek. A stúdióban lévő kamerák pedig részben ipari célokra fejlesztett kamerák voltak, amiket a mi műszakijaink alakítgattak át úgy, hogy azok televíziós célokra is megfeleljenek.
Említették, hogy viszonylag szabad keze volt a televíziónak a szerkesztés terén. Politikai anyagoknál is?
K.Á.: Nem szóltak bele. Illetve volt egy jó kis csel, azt mi már tudtuk, hogy mi az, amit esetleg benne kell hagyni, hogy ha megnézik, akkor azt úgyis kiszedik, és nekünk se fontos, hogy az benne legyen, a többi viszont maradhat.
N.K.: Megmaradni bármilyen médiumnál az tudott, akit elfogadtak és meghagytak, mert egyébként az ember pillanatokon belül partvonalon kívülre került. Akinek volt annyi esze, hogy fel tudta mérni, hogy mi az a pont, ameddig elmehet, annak nem volt problémája. Nekünk se volt. De ez már a 80-as évek vége, ekkor már nem volt olyan presszió, aminek görcsösen meg kellett volna felelni, vagy amitől félni kellett volna.
Az élő adások a kezdetektől fogva rögzítve voltak? A könyvtár 1985 végétől őrzi a Közösségi Televízió adásait.
K.Á.: Így van, 1986-tól volt egy szerződésünk a Megyei Könyvtárral, amiben ők vállalták az adások archiválását. Az ezt megelőző időszak adásait is rögzítették, de az a Nevelési Központban maradt.
N.K.: Ha nem csal az emlékezetem, akkor a 86 előtti felvételeket ráadásul még szalagra rögzítették. Volt egy baromi nagy szalagos videomagnó, amiben egymás fölött volt a két orsó. Amikor még Nevkós rögzítés volt, akkor ezzel a módszerrel archiváltak, de ezek a felvételek ott maradtak a Nevelési Központban. A könyvár 86-tól már VHS-re rögzítette az adásokat.
Kéthetente, hétfőnként jelentkeztek az adások. Honnan merítették a témákat?
K.Á.: Adásnap után nekiálltunk agyalni. Tudtunk előre is bizonyos programokat, amikre el szerettünk volna jutni, ötleteltünk, és a néző is formálta természetesen az adásokat.
N.K.: Meghívásban nem volt hiány. Sokat forgattunk Kertvárosban, de bent a városban is. Aztán amikor elfogytak az anyagok, akkor jött Eddy Grant. :)
Jó estét Kertváros! (Kertvárosi Közösségi Televízió - 1985.12.23.)
N.K.: 1985 végén Eddy Grant koncertet adott Pécsen. Csináltam vele egy interjút, aminek a végén adott egy kazettát, ráadásul U-Matic kazettát, viszonylag jobb minőségben, és azt mondta, hogy ezt használjuk akármikor, ezt ő adja nekünk ajándékba. És aztán ez egy ilyen legenda volt, hogy ha nincs semmi, akkor puff, egy kis Eddy Grant. :) A változatosság kedvéért adjunk megint egy kis Eddy Grantet. Az biztos, hogy abban az időben az egyik legnépszerűbb előadó volt Kertvárosban, ez 100%. :)
A nézők kérésére is forogtak Eddy Grant klippek, ha jól emlékszem.
N.K.: Persze, ő volt eladva állandóan így. Kérték is, meg hát nem volt más. :)
K.Á.: Utána kezdődött el az, hogy nagyfilmet vetíthettünk az MTV engedélyével. És utána kezdődött Debrecenben a Friderikusznak az a beszélgetős sorozata, amit szórt szét a kábeltelevíziók között. Ezt már műsorcsere keretében vetítettük.
Jó estét Kertváros! (Kertvárosi Közösségi Televízió - 1986.01.27.)
Komoly emberek is megfordultak a Nevelési Központ stúdiójában.
K.Á.: Így igaz, és nem csak a városi szintre kell gondolni. Járt nálunk többek között Köpeczi Béla akkori oktatási miniszter, Peták István, Aczél György, Déri János és Grósz Károly is.
N.K.: Aki erre járt, mindenkit bevittünk. :)
K.Á.: A pécsiek közül is szinte mindenki járt nálunk. Szerintem nem volt olyan író, művész, aki ne lett volna a vendégünk.
Jó estét Kertváros! (Kertvárosi Közösségi Televízió - 1986.02.24.)
N.K.: Közösségi Televízióként az elsők voltunk az országban. Az, hogy a város mennyire ismert el, ez kétélű. Én úgy gondolom, hogy a közönség részéről maximálisan, a városvezetés részéről már nem vagyok róla ugyanilyen szinten meggyőződve.
K.Á.: A szakma soha nem bántott minket. A szakmai hozzánemértés viszont rengeteget ártott. 1988-tól szüneteltek az adások, de mi készültünk arra, hogy azon túl, hogy a városban csinálnak egy városi tévét, azért marad a Nevelési Központban egy közösségi televízió.
A VTV 1989 áprilisában elindult…
K.Á.: Mi hittünk a csodában. A legtöbb munkatársunk elment akkor, ott volt egy komoly szakadás.
N.K.: Ott elindult egy erodálási folyamat. Egy csomó embert felszívott a Körzeti Stúdió és az akkor induló VTV, én magam is elmentem akkor Híradó tudósítónak. Akkor jött az, hogy akkor szüneteltetés van.
1986-ban elindult a Kertvárosi Híradó, amelynek riportjai a blog gerincét adják. Honnan jött az ötlet, milyenek voltak a forgatások?
N.K.: Én világ életemben hírműfajra voltam beállítva, és ez nekem egy régi vesszőparipám volt, hogy csináljunk híradót. De nem kellett ezt nagyon mondani, mert ez amúgy is nagyon hiányzott a műsorstruktúrából. A kezdeti időkben a technikai keretek még megkötötték a műfaji sokszínűséget, aztán ahogy egyre több lett a technika, akkor el lehetett indulni a híradóval. Amikor volt már használható mobil elektronika, akkor mi – azért, hogy pénzt termeljünk – nagyon sokat dolgoztunk az Ágnessel az MTV-nek is.
K.Á.: Híradó, Ablak, Sport. Rengeteg műsorban, rengeteget forgattunk. Az MTV akkor (1987-88-ban) komoly pénzeket fizetett ezért, és a technika bérbevételéért. Rengeteget dolgoztunk nekik, és szerették az anyagokat, amiket csináltunk. Tehát ha a híradó végén egy kis színest szerettek volna, azt rend szerint mi adtuk, mert akkor még nem csak a rémtettekről szóltak a híradók, hanem másról is. A kis színest biztos, hogy Pécs megcsinálta. Rengeteg sporteseményen forgatott, hát ki más, ha nem a Charlie, bár hadd említsem meg, hogy Belénessy Csaba is vezetett sportműsort egy időben, amikor a kábeltévé megalakult. De én nagyon büszke vagyok például arra, hogy – ha igaz, és állja a helyét ez a hír, akkor – én voltam az első női sporttudósító. Focitól kezdve a kosárlabdán át az autós hegyi EB-ig sok mindenről tudósítottam.
Voltak-e különösen emlékezetes adások?
N.K.: Eddy Grant mellett :) még egy nagyon emlékezetes van, egy karácsony. A karácsonyi adást ugye úgy kell befejezni, hogy meleg hangulatban, satöbbi satöbbi, és hát ki más, ha nem Ágnes mondjon egy szép verset, ez volt a megállapodás. Ezt így szépen elképzeltük, meg is született, Ágnes beállt, és mondta a verset teljes átéléssel, és nagyon komolyan. Miközben szegény el nem tudta képzelni, hogy a kamera mögött álldogáló pasasok miért fulladoznak a röhögéstől, meg egyáltalán mi van itt a stúdióban. Ugyanis az történt, hogy a háta mögött volt egy karácsonyfa gyönyörűen, ahogy az illendő, szépen feldíszítve. És hogy meglegyen a kellő hangulat, meg is gyújtottuk a gyertyákat, csak a 4000 wattos jupiterlámpa [nagy fényerejű elektromos ívlámpa, amit színházakban, televíziós stúdiókban használtak] hője által, meg a belső magasság hiánya miatt a gyertyák szépen elkezdtek görbülni. Na most egyedül Ágnes volt, aki ezt nem látta, egyébként az egész Kertváros röhögött.
K.Á.: Hihetetlen varázsa van az élő adásnak, és ezt szerintem aztán idővel sokan irigyelték tőlünk, hogy meg merjük csinálni. Hogy visszaszámolnak, látod a főcímet, és egyszer csak azt mondod, hogy „Jó estét kívánok”.
N.K.: Erre, amit Ágnes mond, hogy sokan irigyelték tőlünk, erre csak egy példát hadd mondjak. Hosszú-hosszú évekkel később, az MTV Pécsi Körzeti Stúdiójában nem mertek élő adást csinálni, hanem gyakorlatilag még a Híradót is felvételről sugározták.
Sokat forgattak iskolásokkal is. Milyen volt a gyerekekkel dolgozni? Gyermekkoromból, a Berek utcai iskolából van személyes élményem arról, amikor a VTV 1997-ben kijött forgatni, az óriási esemény volt akkor az iskola életében. Legalábbis gyerekfejjel nekem annak tűnt.
K.Á.: Mi egy olyan intézményben dolgoztunk, ami tele volt gyerekekkel. Nekik nem volt olyan nagy truváj az, hogy itt jönnek-mennek a tévések. Nagyon gyorsan be lehetett őket vonni, és szerették csinálni, jól érezték magukat. Nem voltunk mi akkor annyira fetisizálva, hogy elájuljanak tőlünk.
N.K.: Kint ez sokkal jobban érződött, bár Kertvárosban talán már nem is annyira, mert ott már tényleg hozzászoktak az emberek ahhoz, hogy kint van a televízió. A gyerekeim kicsik voltak, és sétáltunk a Király utcában, és mindig jött ezer ember, aki köszönt, én meg mindenkinek illendően visszaköszöntem. És a gyerekek mindig kérdezték, hogy ez ki volt. Mondtam nekik, hogy akár hiszed, akár nem, halvány fogalmam nincs. Ugyanis az történt, hogy a televízió akkor egy nagy dolog volt, ezért azok az emberek, akikhez elmentem riportot csinálni, azok nagyon jól emlékeztek rám. Nekünk viszont ez a világ legtermészetesebb dolga volt, rengeteg anyagot készítettünk, forogtak az emberek, és egy idő után képtelenség volt mindenkit megjegyezni. Azoknak az embereknek sokkal meghatározóbb élmény volt egy-egy ilyen forgatás, mint nekünk.
K.Á.: És ugyanígy a nézőknek is, akiknek a lakásába kéthetenként bekopogtattunk, és már-már családtagok voltunk. Ők láttak minket, mi nem láttuk őket, de simán ránk köszöntek, beszélgettek, mi meg nem voltunk rátartiak sosem. Talán ezért is szerettek bennünket.
A 80-as évek végén sok betűreklám és egyéb hirdetés jelent meg az adásokban. Ezek a bevételek komoly szerepet játszottak a televízió életében?
K.Á.: Egyáltalán nem. Az együttműködésre talán a Domus a legjobb példa. Katasztrofálisak voltak ezek a Domus reklámok egyébként, de azt a kötelező néhány percet teljesítettük, aminek fejében kaptunk felszereléseket, díszleteket a stúdióba.
N.K.: Így van, és ez több esetben volt így, hogy a reklám az barter volt. Jelentős bevétel ezekből a hirdetésekből nem származott.
Hogy tekintettek a 80-as évek végén kibővülő csatornakínálatra? Érezhető volt ez a nézettségben?
N.K.: Nem, és nem is volt szabad, hogy érezhetővé váljék, mert a két műfaj másról szólt. A Közösségi Televízióban alapszemlélet volt, hogy róluk, nekik, helyben. És ezt máshol a néző nem kapta meg. Ezért lenne még mindig borzasztóan nagy létjogosultsága a helyi médiumoknak, mert ezeket az információkat a néző sehonnan máshonnan nem kapja meg.
K.Á.: És mindenféle nagyképűség nélkül annyit hozzátennék, hogy a mai napig a televízióban egy helyi csatornának sokkal nagyobb jelentősége van, mint bármelyik másiknak.
A KTV utolsó adásnapja 1988. december 12-én volt. Mi vezetett a televízió megszűnéséhez?
K.Á.: Az adások szüneteltetése 1988 decemberétől egy átmeneti végnek tűnt. Aztán hosszas huzavona következett, hol kellettünk, hol nem kellettünk. De az újra indulós első adásunk már készen volt. Aztán ebből végül nem lett semmi, amibe már úgy gondolom, hogy igen erősen beleszólt a politika. És azt is látni kell, hogy sose volt igazán tulajdonosa ennek a televíziónak.
N.K.: Ezt a televíziót nem akarta senki felvállalni, mert egyrészt ez járt volna bizonyos fokú politikai felelősséggel, másrészt pedig – és nem utolsó sorban – anyagi ráfordítást igényelt. Ezt a kettőt pedig végeredményben nem vállalta senki. Ezzel együtt a szakmai alapokat sokan ott tanulták meg a Nevkóban. A Közösségi televízió egy jó szakmai műhely volt.
Végezetül néhány szóban arról, hogy mi történt önökkel az elmúlt 25 évben, mivel foglalkoznak most?
N.K.: Nekem 2008 óta – hála a jó istennek – semmi közöm nincs a magyar médiához. Közben csináltam egy-két kereskedelmi rádiót meg televíziót itt a Dél-Dunántúlon csak azért, hogy ha megyek az autóval, akkor tudjak választani, hogy melyiket hallgassam éppen. :) 1996-ban elindultak a kereskedelmi tévék, és a TV2 akkor megkért, hogy vállaljam fel a tudósítói munkát a Dél-Dunántúlon. Ezt én körülbelül két hónapig bírtam, aztán átadtam Szilágyi Jenőnek. Én nem ezt tanultam. A „dögevés” tőlem annyira távol áll, hogy az valami szörnyű. Én egy pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne nézzek meg legalább négy-öt híradót naponta, ma már ez a műfaj nem érdekel. Mert politikailag mélységesen átitatott, szakmailag pedig végtelenül gyenge. Szóval azóta visszatértem a sporthoz. Egyrészt itt, a Lauber Dezső Sportcsarnokban kiemelt sporteseményeket rendezek, másrészt pedig edzősködöm kisgyerekeknél.
K.Á.: A televízióból egyszer csak munkanélküli lettem, utána a Korai Fejlesztő és Integrációs Központban 0-6 éves korig részben, vagy halmozottan sérült gyerekekkel foglalkoztam, amihez megszereztem a kellő papírt is a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán. 1998-tól 2002-ig visszamentem tévézni Keresnyei Jánoshoz [aki ekkoriban a Pécs TV ügyvezető igazgatója volt], a városi televízióban kulturális adásokat készítettem. Majd 8 évig a Magyar Iparszövetség Oktatási Központnál voltam oktatásszervező, és rövid ideig kirendeltség-vezető. A televízió, a „szerelem” még megmaradt. 2001-től 2011-ig a Pécsi Országos Színházi Találkozó televíziós adásait szerkesztettem és vezettem. Erre a mai napig nagyon büszke vagyok, és jó szívvel gondolok vissza. :) 2012. január elseje óta újra a Pécsi Nemzeti Színházban vagyok, ahol nézőtéri felügyelőként dolgozom. És a végén hadd mondjam el, nagyon örülök annak, hogy Károllyal együtt ülhettünk itt, hiszen mi a stúdióban is ültünk sokat és morfondíroztunk, és törtük a fejünket. Sokat dolgoztunk együtt, és szerettünk együtt dolgozni.
Ha lenne most Pécsen egy jól működő városi televízió, beülnének?
N.K.: Simán beülnénk...
K.Á.: Lennének ötleteink...
A Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) utódjaként, a kommunista párt irányítása alatt álló országos, egységes és egyetlen ifjúsági tömegszervezetként alakult meg 1957. március 21-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóján, a Köztársaság téren, az Erkel Színházban. Felállítása a szovjet típusú politikai intézményrendszer restaurálásának fontos eleme volt. 1957 nyarán az új szervezet létszáma már meghaladta a 130 ezret, míg a későbbi években, szervezettségének teljes kiépülésekor a taglétszám tartósan 900 ezer fő körül volt. A KISZ szervezetek az iskolákon túl megjelentek a gyárakban, intézményekben is. (A KISZ létrehozása után alakultak ki a híres üzemi négyszögek (vállalatigazgató, párttitkár, KISZ-titkár, szakszervezeti bizalmi), amelyek minden fontos kérdést megtárgyaltak, így minden vállalat és intézmény működését gyakorlatilag egy informális négyes irányította.) A hatvanas években a KISZ-re kulturális feladatokat bíztak, ami sokszor balul ütött ki. A beatkorszak kezdetén szövetség még támogatta az új zenekarokat, aztán rájöttek, hogy képtelenek kordában tartani a dolgokat, ezért kampányba kezdtek a "huligánok" ellen. A KISZ fokozatosan kiszorult a fiatalokat tényleg érdeklő dolgok közül, tagsága gyakorlatilag formálissá vált. Csernobil után és a gorbacsovi reformok hatására a KISZ-ben is megindult a "bomlás", a politikai erjedés. A KISZ-alapszervezetek monopóliuma 1988-ig tartott. A szervezet végül 1989. április 22-én oszlott fel.