Az 1989. augusztus 30-án Pécsen lezajlott bányászdemonstráció kétségtelenül az akkori belpolitika egyik legfajsúlyosabb eseménye volt, hiszen csak az uránbányánál közel 7000 ember dolgozott 1989 elején, ezeknek az embereknek a sorsa pedig mind az ekkoriban megszülető gazdasági döntésektől függött.

A demonstrációt követően Békés Sándor, a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójának vezetője jegyzetben foglalta össze azt, ahogy ő látta az augusztus 30-i eseményeket, és az oda vezető utat.

A harag napja

Országos bányászdemonstráció Pécsett - Nem csak a bányászok, a kormány is elveszített valamit, örökre...

- Hazudsz! - harsogta egy eltorzult hang a zsúfolásig megtelt pécsi sportcsarnok egyik erkély-üléséről, s ez volt az a pillanat, amikor Horváth Ferenc ipari miniszter végleg megértette: egyelőre nincs esély higgadt párbeszédre.

A politikai arénává alakult sportcsarnok küzdőterén bányászok ezreivel szemben állt a magányos miniszter, és bár más funkcionáriusok is voltak a közelében, ők valamennyien a véletlenül betévedt elegáns vendég pozíciójába merevedtek...

Betelt a pohár. A bányászok már nem kíváncsiak az érvekre. A bizalmatlansági válság 1989. augusztus 30-án Pécsett tetőzött.

Hát semmi sem igaz?

Az előzmények a Lázár-kormány energiapolitikai cikcakkjaiig vezetnek vissza, a mostani bomba gyújtózsinórját azonban maga Horváth Ferenc - akkor még mint államtitkár - gyújtotta meg, amikor is ez év április 30-án a TV-Híradóban gyakorlatilag minden előzmény nélkül bejelentette: az uránbányákat márpedig be kell zárni...

A közel 8000 uránbányász mellett a közvélemény nagyobbik része is döbbenten állt a bejelentés hallatán, hisz a magyar urán milliók számára egyet jelentett a Dárius kincsével. Hát ez sem lenne igaz? Vagy éppen fordítva: immár ezzel is manipulálnak...?

A bejelentést mindenesetre valami olyan követte, amire az elmúlt 40 évben még nem volt példa.

A döbbenet és a hitetlenkedés néhány hete után a Mecseki Ércbányászati Vállalat MSZMP-bizottsága szólalt meg először, határozottan leszögezve: "A vállalat létét megkérdőjelező nyilatkozatok hibás koncepción alapulnak, szakszerűtlenek, félreinformálóak és politikai érzéketlenségről tesznek tanúbizonyságot."

A vállalat vezetése sem hallgatott. Az uránbányászok nagy példányszámú üzemi lapjában június 1-én nyílt levelet intézett a dolgozókhoz. Íme, egy gondolat! "Valamennyi vizsgálat megállapította, hogy a vállalatunknál kialakult pénzügyi-gazdálkodási helyzet nem hanyag, felelőtlen munkavégzés következménye, hanem azt nagy súllyal a vállalattól független külső tényezők okozták..."

És ez volt az a pont, ahol az uránbányászok önvédelmi harca valamennyi magyar bányavállalat véleményével és erőfeszítéseivel találkozott. A forró masszába beleereszkedett egy cérnaszál, amelyen kikristályosodott a szolidaritás...

"Elhagytak minket...!"

Az augusztus 30-ára meghirdetett pécsi bányászdemonstrációhoz mindegy hatvan vállalat, intézmény, szakszervezet, politikai szervezet csatlakozott. Természetesen köztük valamennyi bányavállalat!

Amikor az egykor oly mutatósnak számító pécsi lakótelep, az Uránváros utcáit ellepték a demonstrációra gyülekező bányászok, a zászlók és tiltakozó táblák alatt ott volt szinte az egész magyar kitermelőipar. Nehéz emberek ezrei! Amióta szocialistának nevezik ezt az országot, ennyi haragos ember még nem gyülekezett békeidőben, ilyen fenyegető méltósággal. Az utóbbi 20-30 évben ez a szó is kiüresedett: szolidaritás. Augusztus 30-án azonban valami történt. Egy esőre álló, súlyos fellegektől sötétlő szerda délután ezrek és ezrek jöttek rá: felelősek vagyunk egymásért.

A városi sportcsarnok felé menetelő bányászok tömött soraiban ott voltak a közlekedés, a vendéglátás, a bőr- és kesztyűipar, valamint a szolgáltatás különböző területeinek képviselői is. A bányászat nemcsak a bányászok számára biztosít kenyeret...!

De a kenyerüket féltő munkások mellett jelen voltak a pozíciókért küzdő politikai erők vezetői is. Az MSZMP funkcionáriusai - akarva, akaratlanul - egy menetben haladtak a szociáldemokraták, szabad demokraták képviselőivel, a trockistákról nem is beszélve!

Igen, a trockisták is alkalmasnak érezték a pillanatot arra, hogy a nagy nyilvánosság elé lépjenek. Röpcédulákat osztogató aktivistáik a legkisebb meglepetést sem okozták a tömegben. A "Negyedik Internacionálé" című lap sok száz példányban került a zsebekbe. Ez a lap - fejléce szerint - a "Forradalmi Szocialisták Szövetsége, a IV. Internacionálé Újjáépítéséért Küzdő Magyar Trockisták lapja".

Íme, egy idézet a "Többieknek" című cikkből:

"A vörös zászló a munkásosztály nemzetközi forradalmi küzdelmének a zászlaja, amit a bürökrácia csak bemocskolni tudott. Ahhoz az ötágú csillaghoz sincs köze, mely az öt világrész dolgozóinak a reménységét fejezi ki. Felemeljük és magasra tartjuk hát az Ady üdvözölte vörös csillagot és vörös zászlót. Így nemesül a bürökrácia által elkoptatott és lejáratott elvtárs megszólítás is a József Attila értelmezésű elvtárssá..."

Lobogtak a zászlók, a jelszavak, az indulatok.

Az embereknek összeért a válluk, arcukba csapott a szél, s miközben reumás, vibrációs ártalmaktól tönkretett karjaik egymásba fonták, valamennyien úgy érezték: elhagyták őket...

Fejtésbiztosítás a MÉV V. üzemében

Jövőd nincs - a múltad semmit sem ér

Szép, megrendítő és perspektíváit illetően tragikus nap volt ez a nap. Mert nemcsak a bányászoknak, de a miniszternek is igaza volt.

A számok kegyetlenek.

A Mecseki Ércbányászati Vállalat évi 2,5 milliárd forint állami támogatásra szorul. Ez az összeg az elkövetkezendő években csak növekedne, hisz a kitermelés körülményei egyre nehezebbek. Nem sokkal más a helyzet szénbányákkal sem. De hát elég-e mindezt tudni, ha a jövőről beszélünk?! Elképzelhető-e olyan ország, ahol minden ásványi anyagot, energiahordozót importálni kell...?

Amikor a tömeg betöltötte a sportcsarnokot, és amikor a szónokok megjelentek a puritán dobogón, feltehetően már a rendezők is tudták: ettől kezdve nem urai a helyzetnek...

A kenyérről, a családról, a jövőről beszéltek a szónokok, de a jelenlévő, hurrogó, fütyülő, tapsoló - vagy éppen beharapott szájjal hallgató - ezrek egészen biztos, hogy legalább annyit gondoltak múltjukra és az ifjúságukra, mint a jövőre.

Valamikor fontosak voltak. És az emberek a halálukig fontosak akarnak lenni...

Túlcsordult a pohár

Amikor a miniszter a mikrofonok elé lépett, már túlcsordult a pohár. Az iszonyatos méretű csarnok megtelt keserűséggel, hisz mindenki belátta - bármit is kiabáltak a szájak -, hogy a múlt többé nem jöhet vissza soha. Nem csak fiatalok, egészségesek, hiszékenyek és lelkesek nem lesznek soha - de fontosak se.

Nincs rájuk szükség.

Lesz átképzés, lesz áttelepítés és - ez egészen biztos! - holnap és holnapután is lesz kenyér. De nem lesz többé az a valami, ami képessé tette őket a legszörnyűbb körülmények, a legsúlyosabb terhek elviselésére is. - Lesznek, de nem lesznek fontosak.

A miniszter higgadt volt, talán meg is értette őket. Amit mondani akart, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni, még akkor sem, ha soha sem hallgatják meg. De a miniszter itt nem érhette el a célját, hisz azokat képviselte, akik évtizedeken át becsapták, kihasználták ezeket az embereket. Azokat képviselte, akik még három évvel ezelőtt is új bányákat, aknákat telepítettek. És ezzel együtt azokat, akik később azt mondták: rossz bányák ezek, zárjuk be őket...!

És azokat, akik szocializmust ígértek, jogegyenlőséget, garantált munkát és fáradhatatlanul éltették azt a hitet, hogy különbek vagyunk másoknál, bár - egyelőre - szegényebbek...

A miniszter egyedül állt szemben az ezrekkel, és senki nem gondolt arra: milyen fiatal...! Nem volt részese a széncsatáknak, nem ígérte, hogy az olajválság ide soha nem gyűrűzik majd be, nem nyitott új bányát - és sohasem mondta azt, hogy "mindennek ellenére mi vagyunk a különbek..."

Nem mondhatta el a beszédét, nem érvelhetett, nem tehetett ígéreteket. Kifütyülték, lehurrogták. A szeretet, a ragaszkodás, a hűség és a félelem saját ellentétébe csapott át. A csarnokot fokozatosan betöltötte a harag és a gyűlölet.

És amikor megszólalt a Bányászhimnusz, amikor véget ért a gyűlés, a miniszter éppen azt érezhette, amit az őt kifütyülő ezrek: valami olyasmiért kell szenvednünk, amit nem mi követtünk el...

(Dunántúli Napló - Békés Sándor - 1989. szeptember 2.)

 

A tüntető bányászok jelszavaiból, a transzparensek szövegeiből szintén a megyei napilap adott közre egy kis ízelítőt még augusztus 31-én:

"Nem vagyunk eltartottak!"

"Veled vagyunk MÉV!"

"Igazságos adótörvényt!"

"A bányászok is emberek!"

"Munkahely kell, nem segély!"

"Van ércünk, szenünk, uránunk, mégis be kell krepálnunk?!"

"Nem kívánunk a társadalom eltartottjai lenni!"

"Munkát és létbiztonságot akarunk!"

"Bányász, vegyész, holnap hogy élsz?"

"Ma az iparágat, holnap a kormányt, holnapután az országot teszi tönkre a szénár!"

Természetesen a tüntetésen a Városi Televízió is jelen volt. Az alábbi riportban az ő riporterük kérdezi a vonuló bányászokat a hangulatukról, a kilátásaikról, a várakozásaikról, a reményeikről.

Jó reggelt Pécs! (Pécsi VTV - 1989.09.02.)